Részletek
Bejelentkezés


Elfelejtett jelszó?
Új felhasználó?
 

Az evangélikus lelkészcsalád múltja, jelene és jövője

Előadás a Pesti Evangélikus Egyházmegye Lelkészi Munkaközösségi ülésén. Elhangzott Cinkotán, 2015. október 14-én

I.              Bevezetés

 

Nagyon aktuális ma a lelkészcsaládok helyzetéről beszélni. A saját bőrünkön tapasztaljuk, mennyi küzdelemmel, szervezési nehézséggel, hiánybetegséggel kell szembenéznünk. Ugyanakkor büszkék vagyunk a családunkra, házastársunkra, gyermekeinkre; de ugyanígy szüleinkre, távolabbi őseinkre – akik között vagy voltak lelkészek, vagy nem, de az biztos, hogy rendes emberek voltak, és fontos szerepet játszottak abban, hogy mi lelkészek lettünk.

Az LMK-meghívóban Tamásy Tamás – mint mindig – most is felhívta figyelmünket a Lelkipásztorban megjelent cikkre ezzel a témával kapcsolatban. Bevallom, nem mindig (még őszintébben – csak nagyon ritkán) jutok el oda, hogy az ülés előtt elolvasom az előkészítő anyagot. Most viszont – természetesen – elolvastam, és nagyon hálás vagyok a szerzőnek, hogy megkönnyítette a feladatomat. Többször is fogok utalni Bencze András gondolataira. (Szívem szerint az egészet felolvasnám. J) Nem is szeretnék egy minden témát felölelő előadást tartani, hanem – az említett kolléga módszeréhez hasonlóan – kérdéseket feltenni, amelyekről beszélgethetünk tapasztalataink alapján.

II.           A lelkész helye a családban

A.   Egyik szülő lelkész

1.     Az apa

Ha a múltba tekintünk, elsősorban ezt a formációt tekinthetjük „klasszikusnak”. Ismerjük a helyzetet. Hosszú időn keresztül nem nagy jövője volt azoknak, akik – nő létükre – lelkészi szolgálatra vállalkoztak. Még édesapám is lebeszélte akkori menyasszonyát (édesanyámat) a Teológiáról. Bizonyára nem a szakmai féltékenység indította őt erre. Aggodalmát egyértelműen igazolták a későbbi események. Kovács Etelka volt a káplánja Veszprémben, aki bennünket is dajkált. Nagyon szerettük. Elkötelezett, valóban lelkészi pályára termett személyiség volt. Amikor arra került a sor, hogy önálló szolgálatra kiküldték, a gyülekezet bezárta előtte a templomot. Sírva jött vissza, és megfogadta: inkább elmegy takarítónőnek vagy mosónőnek, de még egyszer ekkora megaláztatást nem tud elviselni. Örülök annak, hogy sikerült őt meggyőzni arról, hogy tartson ki elhívatása mellett. Ma már nyugdíjas, és sok szolgálatban eltöltött évet könyvelhet el nem is könnyű terepen!

Tekintsük tehát „klasszikusnak” azt a helyzetet, amelyben az apa a lelkész! Felesége – aki vagy otthon van a gyermekekkel, vagy civil munkahelyre jár – úgy kell, hogy alakítsa napirendjét, hogy a lelkészi szolgálat kialakított menetébe simuljon. Az esti programok idején ő áll helyt otthon, legtöbbször ő is fekteti a gyerekeket. Az apa – jobb esetben – a „jó éjt puszira” hazaér. A közegyházi programok – ismert okok miatt – leginkább szombaton zajlanak le, így a hétvégi takarítás, főzés is az anya feladata marad. Ha a gyerekek nagyobbak, talán (?) segítenek, de „őket is megilleti a pihenés”.

2.     Az anya

A nyolcvanas évek végétől megszűnt a férfiak és nők ordinációjának megkülönböztetése. Ez lényegesen megváltoztatta a lelkészcsaládok szociológiai helyzetét. Persze azt is figyelembe kell venni, hogy a Teológiára jelentkezett nők aránya is jelentősen megnőtt. (Nem lehet tudni, hogy a tyúk volt-e előbb, vagy a tojás. Az viszont tény, hogy az egyházi szolgálatban jelentősen megváltozott a nők és férfiak aránya.)

A mi évfolyamunkban három férfi mellett hét hölgy tanult. Masszív csapat volt! Ma – egy kivétellel – minden nő szolgálatban áll, míg hármunkból ketten estek ki a lelkészi státuszból. Mindnyájan családot alapítottunk, vannak tapasztalataink. Akik édesanyák lettek, szembenéztek egyházunk felkészületlenségével: harcoltak az őket megillető anyasági támogatásokért, betegszabadságokért (mármint a gyermekek betegsége idejére), megküzdöttek a háziasszonyi és gyülekezetvezetői feladatok összehangolásával. (Brebovszky Éva és Szeker Éva tudna mesélni!)

Ezeken túl ott van még a férj, aki végzi civil hivatását, és emellett igényli a házastársi gondoskodást, odafigyelést. Tudnék viszont konkrét példákat mondani arra, hogy milyen igazi társak lehetnek a férfiak is (már-már a „klasszikus értelemben vett papnék” férfi megfelelőiként) családban és gyülekezetben egyaránt.

B.   Mindketten lelkészek

A mi korosztályunkban kezdődött el láthatóan az a tendencia, hogy már a Teológián párok alakultak ki, hogy majd közösen indulnak a lelkészi szolgálatba. Ez egyrészt természetes volt ez, hiszen a közös célok hamar összekapcsolták az egyébként is egymáshoz húzó szíveket; másrészt pedig praktikusnak is tűnt, mert így – legalább is úgy vélték akkor – jól megoszthatók lesznek a feladatok.

A gyakorlatban legtöbbször úgy alakult, hogy nem tudtak olyan gyülekezetben elhelyezkedni, amely két lelkésznek is munkát és megélhetést tudott biztosítani. Két lehetőség adódott: a férj került abba az anyagyülekezetbe, ahol laktak, a feleség rohangált a másik gyülekezet területére – vagy fordítva (de ez volt a ritkább eset). Nyilván, így már nem lehetett a feladatokat megosztani, mert mindkettejüknek megvolt a maga dolga a saját helyén. Kétfelé futottak, miközben a gyerekekről is kellett gondoskodni.

Ismerek azonban más megoldásokat is. Kemenesalján, ahol néhány km-re vannak egymástól az anyagyülekezetek, egy lelkészházaspár megbeszélte a gyülekezeti tagokkal, hogy az egyik vasárnap a férj, a másik vasárnap a feleség járja végig a három istentiszteleti helyet (függetlenül attól, hogy kit hova iktattak be). Így mindig csak az egyiknek kellett készülni, másikuk a családdal lehetett – beülhettek a padba a hívekkel együtt hallgatni az igehirdetést. (Csak akkor volt gond, ha nem voltak megelégedve a hívek, és azt mondták: „de mi nem őt választottuk lelkészünknek”. Meg kell viszont jegyeznem, hogy az említett esetben ez nagyon elvétve fordult csak elő!)

A lelkészek helyzetéből (családban elfoglalt helyükből) fakadó problémákról a további pontokban lesz majd szó.

III.         A lelkészcsaládok típusai

Ebben a pontban csupán röviden szeretném vázolni a lelkészek különböző hátterét, amely meghatározza a szolgálatról alkotott képüket, módszereiket, hozzáállásukat a gyülekezethez, közegyházhoz, a kollégákhoz és a családhoz.

Most szeretném idézni Bencze András bevezető gondolatait: „j”.

A.   Lelkészdinasztiák

A Pesti Egyházmegyében nem kell róluk sokat beszélni. Már csak azért sem, mert én nem vagyok ezeknek a tagja, ezért nem is gondolom, hogy jogom lenne őket bármilyen formában is jellemezni, elemezni, értékelni. Tény az, hogy kis egyházban vagyunk, és vannak olyan példamutató, erős hitű családok, amelyek a kimagasló képességű ősök példáján nevelkedve nőttek bele a lelkészi hivatásba. Szinte törvényszerű volt, hogy egy lelkésznek legalább az egyik fia (vagy lánya) lelkész lett. Ismerünk olyan hűségesen szolgáló családokat is, amelyeknek minden tagja valahol az egyház berkein belül dicséri az Istent – akár lelkészként, akár gyülekezeti felügyelőkén, önkéntes munkásként, vagy bármilyen más szolgálati területen.

Valóban nagy ereje van annak, ha egy több nemzedéken átöröklött elhívatásba áll be a fiatal szolgatárs. A név kötelez, de egyben ajtókat is nyit. Különösen, ha az átöröklés egy gyülekezetet belül valósul meg. Ld. Cinkota: Jezsovics Pál már 1870-ben elkezdte működését, és 40 évi szolgálat után adta át a stafétabotot vejének, Blatniczky Pálnak. Ő 1935-ben vonult nyugdíjba „mindössze” 25 év cinkotai lelkészséget követően, majd Jenő fia folytatta a megkezdett munkát, aki 43 évvel később (!), 1978-ban búcsúzott el a gyülekezettől. Szalay Tamás lett az utód16 évig, majd a korábbi lelkész fia, Blatniczky János vette vissza a dinasztia fonalát újabb 14 évre. Ezt az örökséget kaptam, és hálás vagyok érte. Látom, hogy a sok-sok egymásra épülő nemzedék egysége és összetartása nagy mértékben köszönhető ennek a lelkészdinasztiának.

Nem tisztem bírálni vagy kritika alá vonni elődeim munkáját, azt viszont mindenki tudja a saját történetéből, hogy vannak azért hátrányai is annak, ha hosszú évtizedeken át ugyanaz a gondolkodás, szemlélet és kegyesség jelenik meg a szószéken és a lelkipásztori beszélgetések asztala mellett. Szalay Tamás személye ezért frissességet, új színt hozott a gyülekezet életébe, és nagyrészt az ő szolgálatának köszönhető az a derékhad, amely akkor ifjúságként kötődött az egyházhoz, most pedig felügyelőként, presbiterként, gyülekezeti munkásként vált aktívvá közösségünkben. (Az én tevékenységem értékelését pedig majd végezze el az utókor!)

B.   Második generációs lelkészcsaládok

Ha már magam felé fordítottam a szót, beszélni szeretnék azokról, akik nem ismeretlenül indultak el a szolgálat útjára, mert a családban már volt valaki, akinek példája nyomán lehetett tájékozódni.

Mögöttük nem áll olyan masszív egyházi múlt, mint a lelkészdinasztiák tagjai mögött, de van egy biztos közeg, amely újra meg újra erősítést ad az elhatározásra és a szolgálatvállalásra. Vannak jó tapasztalatok a közösség erejéről, az áldásokról; de vannak kellemetlen emlékek is konfliktusokról, presbiteri vitákról, a tapasztalatlanságból fakadó hibákról.

A második generációs lelkész előtt két út áll: vagy a példát követve indul a maga útjára, vagy azzal drasztikusan szakítva új utakat keres. Mindenképpen meghatározó számára a tapasztalat, amely óvatosságra inti, illetve felbátorítja az újabb lépésekre.

C.   Civil háttérből induló lelkészcsaládok

Nem ismerem a jelenlegi arányokat, de gyanítom, hogy a most teológiát tanuló fiatalok nagyobb része ilyen helyzetben van. Sokan a megtérésüket követően határozzák el, hogy életüket az evangélium hirdetésére szánják oda. Nagy lendületet, frissülést jelent ez mai egyházunkban! A Teológiának (az Evangélikus Hittudományi Egyetemet értem ez alatt) fel kell készülnie erre a valóságra. Tudom, hogy a stúdiumok összeállításában nagy figyelemmel vannak arra, hogy olyan alapismereteket is átadjanak az egyház struktúráját, múltját, történetét nem ismerő teológusoknak, amelyek nélkül lehetetlen reálisan látni egy gyülekezet működését, és vezetni egy evangélikus közösséget.

Akik számára ismeretlen a „parókia falai üvegből vannak”, „a lelkésznek nincs szabadsága” kijelentés tartalma, azok nem értik, miért néznek a gyülekezeti tagok furcsán, ha a lelkész kerítéssel zárja el a parókia kertjét a gyülekezeti ház udvarától, ha kulcsra zárja a lakás ajtaját, vagy ha „kiveszi a szabadságát”. Nekünk azonban, akik többé-kevésbé még az „ánti világ” reflexeivel működünk, észre kell vennünk ezt az igényt, illetve rá kell jönnünk, hogy ez nekünk is hiányzott az életünkből; és mennyire más lett volna, ha gondoltunk volna a privát szféra megőrzésére.

IV.       Saját tapasztalataim

Természetesen nem tudok másból kiindulni, mint a saját tapasztalatimból. Abból, amit otthon láttam, amit édesapám napi 24 órát átölelő munkája, valamint édesanyám otthoni és munkahelyi létének kettőssége mellett átéltem.

A.   Szép emlékek

Szívesen emlékszem vissza a templom közelségére. Mindig arra vágytam, hogy nekem is legyen egy olyan templomom, amihez tartozik egy hatalmas kulcs, amit bármikor leakaszthatok a szögről, elfordíthatom a nyikorgó zárban, és máris benn vagyok az Isten előtti csöndben. Szerettem, hogy ott ülhettem a lelkészcsaládnak fenntartott padban, és Csőre bácsi a téli hidegben kályhán melegített téglákat tett a lábunk alá. Jó volt az orgonapadra ülni Joli néni mellé, együtt énekelve vele a liturgiát.

Mindig örültünk a vendégeknek. Akkor mindig ünnep volt otthon. Belekapcsolódtam a beszélgetésekbe, és büszke voltam, hogy találkoztam lelkész bácsikkal és nénikkel, sőt esperessel, püspökkel is. Harmati Béla segédlelkész lovagoltatott a lábán. Tőle tanultam meg: „Gyí, gyí Pápára, holnap délre Komáromba, Kúpra, Nórápra, Devecserbe, Iszkázra”.

Élveztem a nyüzsgést, a gyülekezeti nénik aktivitását, kedvességét. Ott voltam minden alkalmon – ha kellett, ha nem –, hiszen sok esetben nem is tudtak volna kire bízni. A gyermek-bibliakörös történeteket kívülről fújtam, már-már én tanítottam a többieknek. Nekem nagyszerű indulást jelentett. (Testvéreim nem láttak mindent ilyen pozitívan. Volt, aki ki is jelentette: „Ezt én nem tudnám vállalni”. Más kérdés, hogy ma talán nyüzsgőbb élete van, mint egy lelkésznek. J)

B.   Hiányok

Beszélhetnék az anyagi korlátokról, de nem lennék igazságos. Szüleim mindig úgy alakították sorsunkat, hogy tudtunk mindig hálát adni, sosem éreztük, hogy nélkülöztünk – azt viszont jól megtanultuk, hogy olykor-olykor le kell mondanunk olyan dolgokról, amelyek másoknak természetesek voltak. Az én szavam járása lett: „középgazdagok vagyunk”.

A hiányt elsősorban a parókia szűkösségében és ridegségében éreztük. Akármennyire igyekeztek szüleink otthonossá varázsolni, sosem volt a mienk. Küzdöttünk a pénztelenséggel. Rossz volt a kazán, hideg volt. Egy szobában laktunk hárman, gyerekek. A nappali volt szüleim hálószobája, és ott tartották a presbiteri üléseket is – és akkor még szinte minden presbiter fújta a füstöt!

Természetesen éreztük édesapánk hiányát. A vasárnap délutánok a fíliai istentiszteletekről szóltak. Ha volt rá lehetőségünk, mi is vele mentünk, és a balatonalmádi alkalom után mi is megmártóztunk a Balatonban. A hétközi események miatt is sokszor bíztak minket gyülekezeti tagokra. Még mindig jól emlékszem Heci, Hecsi, Mici és Mica nénire, akik felváltva őriztek minket szüleink elfoglaltsága idején.

Úgy alakult, hogy viszonylag hosszú időt tölthettünk egy helyen, de a költözés újabb hiányt okozott: ismerős tájat, iskolát, templomot, gyülekezetet és jó barátokat kellett otthagyni. Az új helyen újakat találni nem volt könnyű.

C.   Tanulságok

Amikor a lelkészi pályára készültem, megpróbáltam levonni a tanulságokat. Első parókusi helyemen igyekeztünk határozottan különválasztani az irodát a lakástól – még ha egy épületen belül is volt. Nagy változást jelentett, amikor sikerült külön bejáratot is kialakítani hozzá!

A jó tapasztalatok arra indítottak, hogy mi is keressünk gyülekezeti tagokat, akikre számíthatunk, ha valakit a távollétünkben kell fogadni, vagy ha gyermekeinkre kell vigyázni. Minden gyermekünknek meg is volt a maga „pesztrája”. A laikus szolgálat kiszélesedése is annak volt köszönhető, hogy – esperesi szolgálataim miatt – egyre nagyobb szükség volt helyettesítésre, a helyettesek fogadására, a templom körüli teendők ellátására az én irányításom nélkül.

Édesanyám aktivitása a gyülekezetben nagyon fontos volt. Örülök annak, hogy feleségem hasonló lendülettel és erőbedobással szervezte a nőegyletet, a kreatív kört, a gyermek-bibliaköri munkát. Neki van gondja arra, hogy gyülekezeti épületeinkben minden rendben legyen. Sok testvér bevonásával sikerült ezt rendszerbe foglalni. Hála elődömnek, aki ezt a rendet már jól kialakította.

A saját családomban átélt pozitív és negatív tapasztalatokat egyaránt tudtam hasznosítani a gyülekezeti élet megszervezésében.

V.          A múlt

Amiről eddig beszéltem, valójában már ezt a pontot kimerítette, ezért csak néhány mondatban szeretném összefoglalni a fontosabb jelenségeket. Ezekre utal Bencze András cikke is: „k”.

A.   A lelkészcsaládi idill

„A jó pap holtig tanul, a papné a holta után is” – hangzott el annak idején édesanyám keresű-humoros megjegyzése. Hozzátartozott ez az idilli képhez. Minden gyülekezeti ünnep végén elhangzó köszöntésekben ott volt a mondat: „… és köszönöm feleségemnek, családomnak, hogy mögöttem állt, és lehetővé tették, hogy szolgálatomat elláthassam. Nélkülük nem állhatnék itt”. Tudom, néha ez csak közhelyként hangzott, de hiszem, hogy sokkal mélyebbről fakadtak ezek a mondatok!

Az idillhez tartozott a jól nevelt gyermekek hosszú sora. Az, amikor a papné bevonult a templomba jól fésült csemetéivel, és beültek a nekik kijelölt helyre. Az, hogy a feleség mindig készen állt a vendégek fogadására, és képes volt az 5 főre főzött ebédből 9-nek is eleget varázsolni.

Tudjuk azonban, hogy ennek az idillnek megvolt az ára is…

B.   A kényszerű körülmények

Bencze András utalt a múlt nehézségeire: a lelkészfeleségek munkahelyi lehetőségére. Nyilván, ők megtalálták ennek az előnyeit is: jobban be tudták vonni magukat a gyülekezeti munkába, csoportok vezetésébe, szervezésbe, irányításba.

Sajnos a lelkészcsaládok megítélése a gyermekeket sem kímélte. A „papfi-gazfi” mondás nem szép kifejezés, de – valljuk be – sokszor rá is szolgáltunk. Sajátos helyzetük miatt az osztálytársaik is kellemetlenkedtek velük. Bátyámat azért nem vették fel az egyetemre, mert az apja pap volt. Amikor leányom egy falusi általános iskolából belecsöppent a Deák Téri Gimnázium követelmény-rendszerébe, sokat küzdött a felzárkózásáért. Megkérdeztük, marad-e, vagy keressünk másik iskolát. Ő mindenképpen maradni akart. Megkérdeztük, miért. Ezt válaszolta akkor 12 éves fejjel: „Itt nem bántanak a nevem miatt, és nem cikiznek, hogy papgyerek vagyok”.

 


C.   A családi munkamegosztás

Erről is szóltam már. Sok hárult a lelkészek házastársára. „Első a szolgálat” – ebből a mondatból Káldy püspök úr nem engedett. Minden ez alá rendeltetett. S ha ebben megtalálta a család a helyét, akkor jól érezte magát, de ha nem, akkor ez sokszor gyógyíthatatlan feszültségeket okozott.

A lelkész apa – vagy anya – ritkán tudott a házi munkában részt venni. Ez leginkább a házastárs feladata maradt.

A gyerekek hamar önállósultak, mert a szüleik a szolgálattal voltak elfoglalva. A testvérek egymást hozták el óvodából-iskolából, együtt tanultak, játszottak; amikor már elég nagyok voltak hozzá, egyedül fürödtek és feküdtek az ágyba.

Különleges alkalomnak számított, ha a családtagok összefutottak. Néha-néha azért az egyházvezetésnek eszébe jutott, hogy a lelkészcsaládoknak is szüksége van pihenésre – ilyenkor utaltak ki egy-egy hét üdülést Balatonszárszóra…

D.   Családtagok a gyülekezetben

Az elvárás nyilván az volt, hogy minden egyes családtag a maga korosztályának megfelelő csoportban legyen jelen: gyermek-bibliakör, hittan óra, konfirmáció, ifjúsági óra, stb. Az istentiszteleti részvétel szinte kötelező volt. Ha valaki hiányzott, rákérdeztek, miért.

Lehetett ezt azért jó szívvel is venni, hiszen ha egy beteg után érdeklődtek, jó volt megtapasztalni, hogy együtt tudtak érezni, aggódtak lelki vezetőjük családjáért, és megpróbáltak segíteni is.

VI.       A jelen

Bencze András sok kérdést tesz fel ezzel kapcsolatan. „l”

A.   Megváltozott viszonyok

Említettem, hogy ma már egyre inkább igény van a privát szféra megőrzésére. Ebben nagy szerepe van a civil háttérből érkező lelkészeknek és családtagjaiknak. A múlt tanulságai arra késztetnek minket, hogy újra gondoljuk a lelkészcsaládokról alkotott képet – és átalakítsuk az elvárásokat is.

B.   A megtört idill

Szomorú tapasztalat, hogy sok család számára elviselhetetlenül nagy terhet jelent a gyülekezeti munka és a családi élet összeegyeztetése. Csak ezzel a kifejezéssel tudom jellemezni a mai helyzetet: „a megtört idill”. Ma már nem egyértelmű, hogy a lelkész házastársa ugyanolyan aktív, mint a lelkész maga. Volt gyülekezet, amely arra panaszkodott, hogy alig látják a házastársat. Ő viszont úgy vélekedett: nem ő a lelkész, ő hétköznap dolgozik, vasárnap pihennie kell. (Nem is beszélve azokról, akik vasárnap is dolgoznak.)

A házastársak 8 órás (vagy ennél több) napi munkavégzése is korlátozza a lehetőségeket. Nem olyan könnyű rávenni őket, hogy munka után még jöjjenek el a bibliaórára, vagy netán vezessenek egy csoportot, énekeljenek az énekkarban, vagy együtt takarítsanak a gyülekezet asszonyaival.

C.   A gyerekek mint „egyházi árvák”

Különös kifejezés, de – sajnos – nagyon életszerű. Ma már alig találunk Mici, Mica, Heci és Hecsi néniket. A nyugdíjkorhatár kitolódásával a fiatal nagymamák még dolgoznak! Nemcsak a lelkészcsaládban, hanem a szomszédságunkban is, ahonnan eddig segítséget reméltünk. Tudok olyan lelkészről, aki fizetett baby-sittert kellett, hogy felvegyen, mert másként nem tudta ellátni gyermeke felügyeletét.

Gyermekeink legalább du. 4-ig intézményben vannak – törvényi előírások alapján. Utána még szakkörök, sportkörök, zene, stb. Örülünk, ha este látjuk őket. Fellép bennük a hiánybetegség. 9 éves fiam ezt úgy oldotta meg, hogy bejött velem a bibliaórára, énekkarba – addig is velem volt. Öccse követte őt. Ez azonban nem családi élet!

Hálás vagyok azért, hogy egyházi vezetőink ma már gondolnak a lelkészcsaládok nyomorúságára, és a szervezett programokra buzdítanak minket. Jó volt idén is elmenni a Mátrába – bár feleségem (munkahelyi kötelezettsége miatt) ezen sem tudott részt venni.

D.   Követendő vagy elrettentő példa?

Talán nem csodálkozunk már azon, hogy a lelkészgyerekek közül kevesen vállalkoznak arra, hogy dinasztiát kezdeményezzenek. Nyilván vannak azért kivételek! Ez köszönhető áldott életű lelkésztársainknak, jó természetű, lelkészi szolgálatra termett gyermekeinknek – és elsősorban a Szentléleknek, aki megszólaltatja bennük az elhívás hangját.

VII.     A jövő

Bencze András szerint erről lehet a legkevesebbet mondani: „m”.

A.   Van jövője a lelkészcsaládnak?

Lehet, hogy groteszk, amit írok: Míg ma a római katolikus egyház a cölibátus eltörlésének igényétől hangos, a protestáns egyházakban egyre inkább az tapasztalható, hogy kudarcra vannak ítélve a lelkészcsaládok. Nem hiszem, hogy egy protestáns cölibátus jönne létre, de az tény, hogy a család és a szolgálat összehangolása ma talán még nehezebb, mint korábban volt.

B.   Miben kell változtatni?

Ez az, amiről saját tapasztalatainkat meg kell osztani egymással. Nem szeretnék teljes igényű felsorolást adni, mert azt nem is lehetne. Az a tendencia azonban számomra bátorító, ami egyházunkban a lelkészcsaládok felé fordul. Örülök annak, hogy egyházi rendezvényeinkkel párhuzamosan gyermekfoglalkozások is vannak, mert így nemcsak híveink, de mi magunk is együtt tudunk elmenni ezekre az alkalmakra.

Örülök a papné-csendesnapoknak, mert ezek már rég nem arról szólnak, hogy „jaj, milyen nagy súly van rajtunk, sírjunk együtt”, hanem ezek felszabadító, kreatív, üdítő alkalmak, amelyekről az én feleségem is szárnyalva tér haza. Természetesen beszélnek a rájuk nehezedő nyomásról, és meg is osztják egymással fájdalmaikat, de mindig találnak olyan területet, amelyen új útra indulhatnak, ahol kiteljesedhetnek, és nemcsak lelkész-férjüknek tudnak „besegíteni”, hanem önálló szolgálattal tudják a gyülekezet életét gazdagítani.

Van már kezdeményezés arra is, hogy a lelkésznők házastársait szólítsák meg. Ők nem papnék és nem papfik. Ők egy új jelenség részesei, velük még meg kell találni a hangot.

Tudok arról, hogy lelkészgyermekek számára is szerveztek már konferenciát, tábort. Jó lenne ezt jobban népszerűsíteni, a hagyományt újraéleszteni.

C.   Család és gyülekezet egyensúlya

Talán ezt a legnehezebb megtalálni minden korban – és minden korban más és más arányra van szükség. Úgy látom, hogy napjainkban (és a közeli jövőben mindenképpen) példát jelent a lelkészcsalád. Nem, mintha korábban nem így lett volna, de akkor egy sajátságos helyzetben volt „kirakatban”. Most talán jobban tudnak azonosulni a nem-lelkész családok a mi gondjainkkal, és mi is jobban megértjük őket. Ma, amikor vagy 3 műszakban dolgoznak a szülők, vagy 12-16 óráznak, hozzánk hasonlóan átélik a távollétből adódó konfliktusokat. Látják, hogy mi is próbáljuk tartani a ritmust óvodákkal, iskolákkal, szülői értekezletekkel, szalagavatókkal, ballagásokkal, évnyitókkal-évzárókkal. Igyekszünk figyelembe venni házastársunk karrierjét (vagy inkább előrelépését). Nekünk sem mindegy, mennyit hoznak a konyhára a dolgozó családtagok. Mi is látjuk, mennyire nehéz – hétvégén is tanuló gyermekeinket – beimádkozni a templomba vagy az ifjúsági órára.

Példát abban adhatunk, hogy láthatóvá tesszük küzdelmeink eredményét: hogy egy kis szervezéssel ott lehet lenni csendesnapokon, gyülekezeti alkalmakon, ugyanakkor részt lehet venni szülői munkaközösségben, civil szervezetek munkájában.

Éreztetnünk kell, hogy nem tartjuk magunkat már olyan különlegesnek, mint korábban. Ugyanolyan gondokkal küzdenek orvosok, tanárok, magánvállalkozók, akik nehezen tudják függetleníteni magukat a munkájuktól, hivatásuktól, de igyekszenek meghúzni a határokat.

Talán ma már meg lehet oldani, hogy a gyülekezet épületében legyen egy olyan hivatali helyiség, ahová „dolgozni megy” a lelkész, ahol munkaidőben, fogadóórában elérhető. Cinkotán tapasztalom, hogy örülnek annak, ha kijelölt időket határozunk meg az ügyek intézésére. Természetesen vannak rendkívüli esetek, de sokan használják ki azt a lehetőséget, hogy tudják: a lelkész ekkor és ekkor biztosan ott van az irodában. Ilyenkor a család is tudja – nem zavarjuk anyut vagy aput.

D.   A lelkészcsalád a gyülekezet része

Bencze András a lényegre tapintott rá, amikor felhívta a figyelmet arra, hogy a lelkészcsalád is tagja a gyülekezetnek! Nagy elismerést és befogadást eredményez, ha a lelkész (nem farizeusi módra, de legalább a pénztáros tudtával) fizeti az egyházfenntartói járulékot – különösen, ha figyelembe veszi az 1 %-ról szóló hajdani javaslatot. Jó, ha az ő családja évfordulói is ismertek a gyülekezet előtt: kerek házassági évfordulók, családtagok halálának emléknapjai, fontos események (keresztelés, konfirmáció, esküvő), stb. A gyülekezet tagjai szívesen találkoznak a lelkész szüleivel, nagyszüleivel, testvéreivel, még ha nem is laknak a parókián (vagy talán akkor még jobban).

Ennek nyomán a gyülekezet tagjai szívesebben elfogadják a lelkész – és családja – javaslatait az egyházközség életének fontos döntéseiben, ki is kérik véleményüket, hallgatnak rájuk.

És még egy fontos hozadéka lehet ennek a bizalmi kapcsolatnak: könnyebben találunk segítőket, akik családi életünk nehezen megoldható helyzeteiben terheket vesznek le a vállunkról.

VIII.  Befejezés

A.   A család biztos háttér

Amint már említettem, a klasszikus lelkészcsalád-kép része az, hogy mindenki a lelkészi szolgálat „sikeres” vagy inkább „áldott” folytatásáért él és munkálkodik. A feleség/férj sokszor láthatatlan kísérője és lendítője az ügyeknek. A gyerekek – helyzetüknél fogva – „szervezik a hitoktatást, ifjúsági órákat” – bár ettől van, aki el is zárkózik (joggal). A civil környezetben élő és dolgozó házastárs beviszi a társadalom problémáit a családba, a lelkész – sok esetben elszigetelt – világképébe.

Ezzel a támogatottsággal egy lelkész sem élhet vissza! Tipikus jelenség, amit tréfásan így szoktak jellemezni a papnék: „Ha a férjemmel akarok találkozni, az irodában bejelentkezek nála a hivatalos órán lelkipásztor beszélgetésre”.

B.   A család „prédikációs téma”

Kísértés (?) vagy inkább lehetőség, hogy az igehirdetés illusztrációjaként egy-egy családi eseményt hozunk például, kis gyermekeink aranyköpéseit idézzük, nagymama életének utolsó óráit idézzük fel. Ez nagyon személyessé és közvetlenné tudja tenni a prédikációt – ha helyén van a példa, és ha indokolt ez a személyeskedés. Nem ízléses ezt olyan közösségben emlegetni, amelyben gyermektelenek is vannak, akik életük kudarcaként élik át ezt a helyzetet.

A „téma” viszont az asztalon hever. Ha jól tudunk vele bánni, sokkal közelebbé tudja hozni hozzánk azokat, akik hasonló családi gondolatkörben mozognak.

C.   A család erőforrás

Mindenképpen pozitív gondolatokkal szeretném zárni előadásomat. Nem szabad elfelejteni, hogy a család nem teher, nem útban van a szolgálat során, hanem áldást és Isten akarata. Mindnyájan – akik családban élünk – érezzük ennek az ajándékait. És ki nem él családban? Bencze András erre is utal: akinek nincs felesége és gyermeke, annak mindenképpen vannak szülei, alkalmasint testvérei. Római katolikus kollégáimmal kiválóan el tudok beszélgetni családi problémákról, mert ők talán még jobban odafigyelnek a vér szerinti kötődéseikre. Egyik fiam keresztapja is ilyen példás, családszerető ember. Sosem feledkezik meg családi ünnepeinkről, gondol ránk, imádkozik értünk.

Az lenne az igazán jó és áldásos, ha mi magunk is oda tudnánk figyelni egymás családjára (szintén említi ezt Bencze András). Vidéki helyzetben sokkal természetesebb volt ennek az igénye és gyakorlása. Lehet, hogy itt, Budapesten is működik ez. Mi egy kicsit érezzük ennek a hiányát, de lehet, hogy ezen nekünk kell változtatni. A számtalan feladat, hittan óra és gyülekezeti alkalom nem lehet kifogás. Keressük egymást, hogy egymás családja is erőforrás lehessen a számunkra!

 

 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
« 2018. augusztus »
augusztus
HKSzeCsPSzoV
12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031