Sosem vagyunk egyedül

Mk 14, 32-42 Cinkota online „K” liturgia

2020. április 10.

Nagypéntek - passió

Sosem vagyunk egyedül!

Bevezetés: Talán sosem voltunk annyira egyedül, mint most, Nagypéntek napján. Bizonyára sokan fájlalják, hogy már tegnap sem jöhettek el a templomba emlékezni Jézus utolsó vacsorájára, amely nekünk olyan csodálatos ajándékot adott, amelyen keresztül újra meg újra átélhetjük a Mesterrel való közösséget.

Ma pedig úgy van csak lehetőségünk végighallgatni Jézus szenvedéstörténetét, hogy technikai eszközök ékelődnek emberi kapcsolataink közé. Pedig olyan nagyszerű arra gondolni, hogy az elmúlt évek gyakorlata alapján minden évben konfirmandusaink olvassák fel a jól ismert szövegeket, így maguk is átélhetik, milyen fontos az ő jelenlétük az egyházban, a gyülekezetben.

Rendkívül örülök annak, hogy idén sem tört meg ez a hagyomány, s a fiatalok vállalták, hogy egymásra, erre a közvetítésre gondolva otthonukban vették fel saját hangjukat, hogy elküldjék egy virtuális közösségnek, amely valóságosan is Krisztus testévé nő ebben a pillanatban.

Nem vagyunk tehát egyedül. Most sem, amikor üres a templom, és majdnem egyedül vagyok most ebben a szent térben.

1. Jézus is átélte a magány szívszorító érzését. Valószínűleg egész élete erről szólt. Különleges volt a születése, különleges volt gyermekkora, és egészen egyedülálló volt földi küldetése. A különleges személyeknek viszont az a sorsa, hogy hamar egyedül maradnak. Vagy azért, mert ők legalább egy orrhosszal megelőzik kortársaikat; vagy azért, mert rendhagyó véleményük, magatartásuk miatt elfordulnak tőlük a többiek. Jézus esetében mindként folyamat megtörtént. Már 12 évesen megelőzte még az írástudókat is bölcsességével, istenismeretével.

Bűntelensége, szentsége irritálta a vallási elit tagjait. Ugyanakkor magas teológiai látása, a világ egészét egy egységként kezelő tanítása érthetetlen volt még a saját tanítványai számára is. Különösen a szenvedéseire és hamarosan bekövetkező halálára való utalásai voltak elfogadhatatlanok az övéinek. Ezért vitte magával őket a Gecsemáné-kertbe is, hogy - miután még egyszer elmondta, mi fog történni vele - a saját szemükkel lássák a megjövendölt események valóságát.

Mégis azt látja, hogy hiába volt minden erőfeszítése. Hiába kérte többször is azokat, akiket Ő maga tanított imádkozni, hogy vele együtt könyörögjenek testi-lelki gyötrelmei idején - és lám, ők elaludtak. Jézus tesz még egy próbát… s végül feladja. S ezt mondja nekik: „Aludjatok tovább, és pihenjetek!”.

Vajon nekünk is ez marad ezen a szomorú napon? A bezártság, a magány? Az, hogy egyedül küzdjünk meg próbatételeink, aggodalmaink, félelmeink rémével? Nincs velünk senki? Talán még a közvetlen családtagok is távol maradnak tőlünk, nehogy veszélyben sodorjanak minket? Csak a telefon vagy az internet marad?

Az evangéliumok azért csodálatosak, mert még ezen a mélyponton is tudnak biztatást és reményt adni - egy csepp kegyelem ajándékát, mert kimondhatjuk:

2. Jézus még sincs egyedül! Végig lehet böngészni a Gecsemáné-kerti jelenet leírásait a különböző evangéliumokban. János írását külön kell említeni, mert az egészen sajátos módon dolgozza fel az utolsó vacsora és Jézus elfogatása közötti lelki folyamatokat. Érdemes végig tanulmányozni. Hihetetlen részletességgel és nagy empátiával készíti fel Jézus a tanítványokat mindazok elviselésére, amik ezután fognak történni. A szinoptikusoknál (Mt, Mk és Lk evangéliumánál) viszont elég jól látható, hogy mindegyik törekedett arra, hogy egységesen tanúskodjon erről a fontos eseményről. Mégis van egy jellegzetes különbség, amit Lukács evangéliumában fedezhetünk fel. Lukács ugyanis az, aki leginkább érzékeny a szociális kérdésekre, a személyes lelki támogatás igényére, a rászorulók felkarolására. Ebben a részbe egy olyan mondatot illeszt be, ami csak nála olvasható: „Ekkor angyal jelent meg neki a mennyből, hogy erősítse őt.” (Lk, 22, 43).

Jézus tehát még sincs egyedül! Kérdezhetnénk, ha Isten kész angyalt küldeni Fia támogatására, miért nem hallgatja meg inkább imáit, és miért nem veszi el tőle a keserű poharat? Persze, tudjuk. Azért, mert ennek meg kell történnie.

A saját életünkben sincs ez másként. Sokszor úgy gondoljuk, hogy már senki sincs mellettünk, már Isten is hátat fordított nekünk, teljesen magunkra maradtunk. A magánynak ezt a rémítő állapotát sokan nem tudják feldolgozni. Ezért fontos, hogy meggyőződjünk arról - és erről másokat is meggyőzzünk -, hogy Isten még ebben a helyzetben sem hagy minket teljesen egyedül. Nem a veszélyt, a bajt veszi el, hanem elküldi angyalát, hogy erősítsen, és lehetővé tegye számunkra, hogy átvészeljük a válságos időket. Ezt a mostani időt is.

3. Jézus a legnagyobb mélységben sem hagy egyedül. Hányszor megtapasztaltam már az elmúlt néhány hét folyamán, hogy Isten áldásai szinte záporoznak rám! A lelkészek, hitoktatók, hívő gondolkodók vigasztaló, bátorító szavaival tele van a világháló! Én magam is több igehirdetést hallgattam, mint valaha. Jobban vágyom mások közösségére, a beszélgetés lehetőségére, mint akkor, amikor ez természetes volt. Jobban észreveszem mások szükségét, és a saját hivatásom felelősségét. Igen, a korlátok között érti meg az ember, mit jelent a szabadság.

Jézus még akkor is szabad volt, amikor gondolatban már arra készült, hogy hamarosan durva kötéllel kötik össze csuklóit, és elhurcolják, kihallgassák, megkínozzák és kivégezzék. Amikor a katona erős keze már a vállára nehezedett, még akkor is odafigyelt mások nyomorúságára. Hamarosan hallani fogjuk, ahogy megállítja a hősködő Pétert, és az általa okozott sebet begyógyítja.

Jézus bennünket sem hagy egyedül. Nem lehetünk olyan mélyen, hogy az Ő keze ne érjen utol minket!

Befejezés: Amikor otthonainkban járjuk végig Jézus szenvedésének az útját, kísérjük el Őt lélekben, hogy ne legyen egyedül. Amikor könyörgésre hív minket, ne legyünk restek imádkozni! Amikor arra kér, hogy kitartsunk mellette, ne fussunk el mellőle! Mert Ő sosem hagy minket magunkra! Ez indítson minket is iránta való hűségre és alázatra!

Ámen

1