Ragaszkodjunk a reménységhez!

Zsid 10, 19-25 Cinkota - online 337, 199

Jn 8, 48-59 2020. március 29. 66, 291

Böjt 5. vasárnapja (Judica)

Ragaszkodás a reménységhez

Bevezetés: A felolvasott ige írója - a Szentírás-kutatók szerint - valószínűleg művelt római zsidók gyülekezetének (az ún. 2. generációs keresztyéneknek) címezi mondanivalóját valamikor a Domitianus-féle keresztyénüldözés során úgy Kr. u. 80 tájban. A zsidó kultúrában és a keresztyén teológiában is jártas tudósok komoly közösséget alkottak akkoriban. Feltételezhető, hogy a levél írója volt az ő tanítójuk, apostoluk, aki most távol van tőlük, és aggódik ingadozó hitük miatt. Ez a gyülekezet talán már nem is láthatta a jeruzsálemi templomot, amit Titusz római hadvezér Kr. u. 70-ben lerombolt és kifosztott. Számukra a templom mindig csak egy jelkép, egy misztikus fogalom volt. Inkább lelki értelemben beszéltek róla, és mai textusunk is ebben a körben gondolkodik.

Most mi is hasonló helyzetben vagyunk. A templom képe ugyan meg-meg jelenik a képernyőn, a monitoron, messziről halljuk a harang zúgását, de nem lehetünk testileg jelent lelki otthonunkban. Hiányzik a vasárnapi erőgyűjtés a hívők gyülekezetében. Isten igéje azonban újra összekapcsol bennünket, hogy érezzük a benne megvalósuló testvéri közösséget.

Így hangzik a buzdítás: „nagy papunk van az Isten háza felett: járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel…”. Igen, ez a nagy pap nem más, mint maga Jézus, aki valóban felette áll az emberek által épített templomoknak, hogy mindnyájunkat átöleljen szeretetével. Ezért beszélünk ezen a vasárnapon Jézusról, mint az igazi Főpapról. Voltaképpen ugyanazt teszi, mint annak idején a zsidó papság: csak egészen másként! S ez ad nekünk igazi reménységet az ítélet idején.

1. Jézus áldozata egyszeri és megismételhetetlen. Ahhoz, hogy megértsük az áldozat lényegét és értelmét, ismernünk kell a zsidóság áldozati gyakorlatát és a mögötte rejlő teológiai tartalmat. Isten népe (persze mi magunkat is beleérthetjük ebbe) szüntelenül érzi, hogy tartozik Istennek. Naponként elkövetett bűneink, mulasztásaink szembe fordítanak Vele, és Ő jogosan követel elégtételt. Bűneink felismerését, bevallását, megbánását, majd a bűnbocsánat iránti esedezést. Amióta ember az ember, érzi ezt a kényszerű kötelezettségét. Minden nép a maga módján próbálja kiengesztelni Istent, s ennek általános módja az áldozat. A zsidók különlegesen bonyolult rendszert dolgoztak ki erre: étel- és italáldozatokat, égő- és illatáldozatokat mutattak be időről időre, sőt a főpap kötelessége volt, hogy naponként mutasson be áldozatokat az Úrnak. S hiába gyakorolták ezt emberemlékezet óta, folyamatosan bennük él az a tudat, hogy bűnösek és eltávolodtak Istentől.

Hogyan tudunk kilépni ebből a szó szerinti „ördögi körből”? Egyedül Krisztus áldozata által, ami egyszeri és megismételhetetlen! Vannak olyan események az életünkben, amelyek megismételhetetlenek, amelyek csak egyszer, az első alkalommal izgalmasak, csak akkor érik el hatásukat.

Ilyen az, amikor viccet mesélünk. Lehet, hogy vannak olyan jó poénok, amelyek sokszori elhangzása során újra meg újra elmosolyodunk, de igazán jót csak akkor tudunk kacagni, ha először halljuk.

Persze vannak ennél komolyabb dolgok is, mint például az, amikor egy menyasszonyt először meglát a vőlegénye a gyönyörű menyasszonyi ruhájában. Nem véletlen, hogy az esküvőre készülő lányok különösen is vigyáznak arra, hogy ne mutatkozzanak vőlegényük előtt az ünnepi öltözékben. Mert ha a szemük előtt próbálnának, igazgatnák a fodrokat, a vőlegényt már nem varázsolná el a tökéletes látvány.

Jézus áldozata viszont nemcsak azért egyszeri és megismételhetetlen, mert csak úgy izgalmas, hanem azért, mert egyszer, s mindenkorra megoldást ad a bűnös ember nyomorúságára. Míg az emberi áldozatok csak ideig óráig nyugtatják meg a lelkiismeretünket, Krisztus szenvedése és halála révén megértjük, mennyire szeret minket az Isten, és többé már nem veti szemünkre vétkeinket. Ezért ragaszkodunk Hozzá, és ezért bízunk benne.

2. Jézus áldozata azért más, mert Ő is más. A levél írója jobb híján Jézust egy főpaphoz hasonlítja, és így próbálja elmagyarázni olvasóinak, hogyan is végzi Ő a megváltás munkáját közöttünk. Ugyanakkor érzi, hogy sántít ez a példa, mert semmiképpen sem azonosítható egyetlen főpap sem Jézus tökéletes isteni személyéhez.

Jól látjuk ezt abból a testhelyzetből, ahogy a főpapok és ahogy Jézus jelenik meg előttünk.

A főpapok az áldozataikat az azokhoz illő liturgikus mozdulatokkal mutatták be. Álltak az oltár előtt, tekintetüket az égre emelve. Térdre hulltak Isten fenséges színe előtt és karjukat széttárva mondták el könyörgéseiket. Arcra borultak, és reszkettek Isten félelmetes jelenlétében. Úgy éltek, úgy mozogtak, úgy szolgáltak, mint ahogy az szolgákhoz illik.

Jézusról azonban így tanúskodunk az Apostoli Hitvallásban: „Ott ül a mennyei Atya jobbján. Onnan jön el ítélni élőket és holtakat”. Az Ő testhelyzete az uralkodó pozíciója. Nem véletlen, hogy díszes templomok kupolájára olyan freskókat készítettek, amelyek ezt a mindenek fölött uralkodó Pantokratort, a trónon ülő Krisztust ábrázolják. (A cinkotai templom barokk átépítése során erre a kupolára is a mennyország égboltját és felhőit festették. Idősebbek talán még emlékeznek is rá.)

Ilyen Főpapunk van! Ő nem szolga, hanem Úr. Ezért biztosak lehetünk abban, hogy az Ő áldozata végérvényes, és valóban eltörli bűneinket. Ezzel a hittel bátran indulhatunk el a mi Urunk ítélőszéke elé.

3. Krisztus áldozata végleges győzelmet arat a Sátán hatalma fölött. Az evangéliumi igében hallottuk, hogy a Jézus korabeli zsidók nemcsak kételkedtek az Ő isteni valóságában, hanem egyenesen tagadták és az Ördögtől valónak tekintették. Ő azonban éppen arról tett bizonyságot, hogy azért jött, hogy az Ördög munkáit lerontsa. Két generációval később sem volt könnyű ezt megérteni. A levél írója a zsidók által jól ismert képet idézi fel az evangéliumból, amely arról tudósít, hogy Jézus halála pillanatában a templom kárpitja kettéhasadt. Csodálatos jele ez annak, hogy végérvényesen megszűnt az elhatárolódás Isten és ember között. Megnyílt az út a Szentek szentje felé. Bátran beléphetünk Isten személyes erőterébe.

Ezért olyan fontos, hogy megértsük Jézus különleges főpapságának a valódi erejét. „Aki megtartja az én igéimet, az nem lát halált soha” - mondja. Talán még mi is vitatkoznák vele, hiszen napi tapasztalat, hogy emberek halnak meg körülöttünk. Sőt jelen helyzetünkben különösen is nyomaszt minket az a szinte óráról-órára frissülő statisztika, hogy hányan haltak már meg a világméretű járvány következtében. Igen, látunk halált - s talán a hallgatók, nézők között is vannak olyanok, akik éppen most gyászolnak. Jézus bátorítása viszont arra irányul, hogy amikor eltávozott szeretteinkre gondolunk, ne a halál sötétsége borítsa el az érzéseinket, hanem abba a hitünkbe kapaszkodjunk, hogy Jézus legyőzte a halált, és vár minket az örök élet országában.

Befejezés: Ehhez a reménységhez ragaszkodjunk!

Ámen

1