Valóban Őt tartottuk a legfontosabbnak? Sosem gondoltunk arra, hogy képtelenek lennénk TV, számítógép, mobil telefon nélkül élni? Ugyanakkor megfeledkeztünk az Úrról, aki szüntelenül kíséri lépéseinket?

Megbecsültük-e nevét? Sosem csúszott ki a szánkon olyan szó, amivel méltatlanul illettük szentségét?

Mit jelent számunkra az, hogy az ünnep „szent”? Tudunk-e rendszeresen elcsendesedni Isten előtt, vagy az ünnep csak hangoskodást, féktelenséget vált ki belőlünk?

Fel tudunk-e nézni szüleinkre - akkor is, ha ismerjük gyengeségeiket?

Szavainkkal, viselkedésünkkel, sőt még csúnya tekintetünkkel is tudunk egy életre szóló fájdalmat okozni. Gyilkos indulatainkkal vajon hányszor szegtük meg az ötödik parancsolatot?

Megőriztük-e kapcsolataink tisztaságát? Harcba tudunk-e szállni a csábítással, napjaink szabados gondolkodásával, az erkölcsöket feloldó könnyelmű életszemlélettel?

Tiszteletben tartottuk-e más vagyonát? Óvtuk-e azt, ami nem, vagy nemcsak a mienk? Megakadályoztuk-e a rombolást, amikor annak tanúi voltunk?

Mindig az igazat, csakis az igazat mondtuk? Nem próbáltuk magunkat védeni kisebb-nagyobb hazugságokkal? Nem akartunk-e így másoknak kárt okozni, magunknak előnyt szerezni?

Elfogott-e az irigység, amikor mások otthonába léptünk?

Ugye, olykor-olykor megkérdeztük magunkban: vajon miből telik a másiknak olyan autóra, bútorra, iPod-ra, vagy karórára? Miért az övé? Miért nem az enyém?